Bones mellettem ült. Öltönyt és nyakkendőt viselt. Az aktatáska ott hevert a jobb lába mellett, melyen fényes, divatos üzleti cipőt hordott. A hivatalos megjelenését teljessé tette a vékony, keret nélküli szemüveg, amivel nagyon is evilági, tiszteletre méltó személynek tűnt. Az álruháról beszélek.

„Szóval látja, Mrs. Phillips, miért is volt olyan fontos félbeszakítania a munkáját.” Mondta Bones. „Mi a Belföldi Adóhivatalnál nagyon komolyan vesszük az adó kijátszást.”

„Persze, igen.” A barna, aki velünk szemben ült, egyetértett. Állandóan a hamis gyöngyöket tekergette a nyaka körül. Madeline Phillips egy ingatlan ügynök volt Hocking County-ben. Az irodája rendezett volt, volt néhány kép róla és a mosolygó Amanda Phillipsről.

„Most ha pontosan értem magát...” Bones segítségül hívta a kezeiben lévő papírmunkát, amelyeknek semmi köze nem volt az adótörvényekkel kapcsolatban. „Tavaly azt állította, hogy a lánya, Amanda otthon élt, mint eltartott személy, és a Hocking Community College hallgatója. Jelenleg is ez a helyzet?

Egy megerősítő bólintás. „Igen.”

Bones előre dőlt. „Mrs. Phillips. Tavaly júliusban hívta a rendőrséget, hogy jelentést tegyen, a lánya nem jött haza. Azután visszamondta az eltűnt személy jelentését. Azt mondja nekem, hogy Amanda a mai napig önnel él?”

Az ujjaival kopogtatott az íróasztalon. „Igen. Elismerem, aggódtam azon az éjjelen miatta, de bocsánatot kért, és nem csinálta többet. Te túl fiatalnak tűnsz, hogy legyen egy húsz éves gyermeked, de engedd meg, hogy elmondjam neked, nagyon nehezen kezelhetőek. Mindig szökni próbálnak.”

Madeleine Phillips tévedett ezzel kapcsolatban. Bones akár az ük-ük-üknagyapja is lehetett volna akár, ha a vámpírok képesek lettek volna nemzeni, és Amanda nem lett volna azon a listán, ugyanis nem szökésben volt. Meghalt.

Felkeltem, és összezártam a reluxát. A színjátszásunk, hogy IRS ügynökök vagyunk, és ezáltal kapjunk egy privát találkozást Mrs. Phillipsszel, vége volt. Itt volt az ideje, hogy kimenjünk a szabadba, és kitaláljuk, mi is történt valójában Amandával.

Amikor megfordultam, és utolsó elővigyázatosságként becsuktam az ajtót, Bones szeme már élénken csillogott. Odahajolt Madeline íróasztalához, miközben levette a fölösleges szemüvegét.

„Nézz mélyebben a szemembe, ez jó... Most pedig áruld el nekem, mikor láttad valójában utoljára Amandát?”

A szemei kristálykékek voltak, és áthatóan figyeltek. „Nem-nem tudom... nem tudom!”

„Cicuska, talán jobb lenne, ha hátat fordítanál.”

„Mért?” Istenem, nem fogja belőle kiverni még a szart is, ugye?

„Megharapták, meg tudom ezt érezni.” Válaszolt Bones. „Innom kell belőle, hogy ezt a részt kinyomjam a  múltjából. Különben nem tud válaszolni az igazsággal.”

Ó. Nem, nem voltam hajlandó őt látni enni, ebben igaza volt. De az olyan végletesen gyávának tűnt hátat fordítani.

„Gyerünk! Tedd azt, amit tenned kell!”

Bones rövidesen a szemembe pillantott, azután körözni kezdett az asztal körül, ahol Madeline ült. A haja már fel volt fésülve egy kontyba, úgyhogy ezzel már nem kellett vesződnie. Kibontott egy gombot az ingjén, miközben szélesebbre húzta a gallérját, és a nyakára hajolt.

Csak a feje tetejét és az arcát láttam a nőnek Hallottam, ahogy vesz egy csekély lélegzetet, láttam ahogy az ajkai szétnyílnak, hogy megszólaljon, és aztán láttam, ahogy a szemhéjai lassan lezáródnak. Amikor teljesen lezárultak, Bones visszahúzódott, visszagombolta az ingjét, és letérdelt előtte.

„Semmi jel.” Mondtam, miközben nagyon furcsán éreztem magam, és emlékeztem arra a lányra, akit hetekkel ezelőtt láttam, akiből Bones evett, és semmi se látszott rajta. „Nem láttam... ö... hogy bezárnád a lyukakat.”

„Már tudod, hogy hogyan megy ez.”

Az ujjaim ökölbe szorultak, ami nevetséges volt. Igen, volt egy ötletem, de hallani ezt megerősítve nem éppen boldoggá tett. Bones megvágta a nyelvét az agyaraival, és odatartotta Madeline sebei ölé, míg azok meg nem gyógyultak. Amióta lefeküdtünk, már nem Bones ujjából szopom a vért, hanem a nyelvéből, miközben csókolózunk. Azért ez nem volt meglepetés, hogy egy személynél több kellett neki, hogy felfedezze ezt a trükköt.

„Ez nem ugyanaz, Cicuska.” Mondta, miközben tanulmányozta az arcomat.

„Van most ennél fontosabb dolgunk is, úgyhogy kérdezd már ki a lányáról az isten szerelmére!”

A hangom nyersebb volt, mint szerettem volna, mert hát nem igazán voltam mérges rá. Ettől az egésztől voltam már beteg. Mielőtt idejöttünk, átnéztük a többi eltűnt személy jelentését, amiket furcsamód kitéptek. Violet Perkinst kivéve, akit a volt barátja féltékenységi rohamában megfojtott, semelyik másik lány nem volt rajta. Valószínűleg halottak voltak, nem volt senkijük, nem volt családjuk sem, aki tudott volna róluk.

Bones rám pillantott még néhány másodpercre, utána visszafordult Madeline tekintetéhez.

„Akkor most áruld el nekem, és többé semmit se rejts el előlem, hogy mikor láttad utoljára Amandát? Nem kell félned. Senki sem fog bántani.”

Remegni kezdett. A könnyei kicsordultak, és az arckifejezése gyötrődővé vált.

„Nem tudom, hol van az én kislányom. Elment júliusban a szülinapja után, egy hónappal ezelőtt, és sosem tért vissza. Sosem jött vissza!”

A hangja rekedt volt. Bones az ajkára tette az egyik ujját.

„Most nyugalom, Madeline. Segíteni fogok neked, de most ne legyél ideges. Ki tette ezt veled, hogy elhitted, Amanda otthon volt? Mikor történt?

Egy szilárdabb hangon elmesélte, hogy mi történt azon a napon, amikor a lánya nem jött haza, de más valaki igen. Madeline nem tudta nekünk elmondani, hogy hogyan nézett ki. Túlságosan gyorsan meg lett babonázva a szemeivel, de azt tudta, hogy egy férfi volt, de ez az információ is érték volt. Belebeszélte azt, hogy Amanda jól volt, éppen látta őt, aztán belefogott a szokásos gyakorlatba, hogy a rendőrségen ne tegyenek semmi továbbit. És az segítette, hogy a volt férje egy vesztes volt, akit szintén évek óta nem látott. Madeline szülei elhunytak, és nem volt másik gyerekük. Madeline be volt programozva arra, hogyha Amanda valamelyik barátja keresné őt, akkor csak annyit mondjon, hogy elköltözött.

Úgyhogy Madeline tovább fizetett egy olyan oktatásért, amit nem is használtak, és biztos volt benne, hogy látta a lányát, pedig nyilvánvaló tény volt, hogy soha többé nem fogja őt viszontlátni.

„Rendben, Madeline.” Mondta Bones, amikor végzett. Azt szeretném, ha most megnéznéd az órát. Három perc múlva öt lesz. Amikor öt óra lesz, semmire sem fogsz abból emlékezni, amit mondtál. Vagy bármire, amit kérdeztem tőled. Mi csak két IRS ügynökök vagyunk, akik érdeklődtek a visszatérésed felől. Semmi másról nem beszéltünk, és semmi sem változott a lányoddal kapcsolatban.”

„Micsoda?” elakadt a lélegzetem.

„Kimegy ebből a szobából, bárkivel beszélhet, és szerinted mi fog történni?” kérdezett engem anélkül, hogy félrenézett volna. Tudják ki ő. És még szerencsés lesz, ha csak megölik, de minden valószínűség szerint nekik lesz egy szemetük, akivel elbánhatnak. Erre akarod ítélni őt?”

„De... de ez...” Nem volt erre szó, hogy milyen rossz érzés Madeline-t a belenevelt illúzióiban hagyni.

„Addig nem, amíg nem lesznek mindannyian halottak. Ez az egyetlen mód, hogy biztonságban legyen.”

Nem volt másik ok, amiért vitatkozni tudtam volna. Bonesnak igaza volt. Ez is rossz volt, d ez volt a legjobb, amit tehettünk.

A másodpercek múltak. Bones arrább mozdult, és ismét csak ült, amikor az óra ötöt ütött. Madeline pislogott –azután óvatosan hátradőlt a korábbi fájdalma nélkül.

„Köszönjük az idejéért, Mrs Phillips.” Mondta Bones, miközben felkelt. „Már megyünk.”

Szintén felállt, a könnyei már felszáradtak az arcáról. „A könyvelőm majd ott lesz, hogy gondosabban utána nézzen azoknak az alakoknak legközelebb.”

Bones bólintott. „Ha megteszi, akkor biztos vagyok benne, hogy többet nem kell visszajönnünk.”

Beszélgetés nélkül jöttem el. Mit kellett volna mondanom? Hogy legyen kellemes napja?

Bones a hátamra tette a kezét, ahogy elhagytuk az épületet. Az érintése gyengéd volt. Sírni akartam. Valakit megölni. Nem akartam tudni azokról, amit megtörténtek.

„Azt hiszik, hogy még két hónapja is továbbra él.” Ez volt az, amit mondtam, amikor beültünk a kocsiba.

„Már eddig is sokat tettél azért, hogy segíts ezeknek a lányoknak, Cicuska. Többet, mint amennyire számítani lehetett. Semmi szégyen nincs benne, ha kiszállsz, és rám bízod. Nem fogod ezzel cserben hagyni őket.”

Megfontoltam, hogy kimaradjak egy önző, gyenge másodpercig, de aztán megráztam a fejemet.

„Itt vagyok a végéig. Bármennyi időt is igénybe vesz.”